 |
A vegetárius táplálkozás |
|
A helyes táplálkozás egészségünk
és szellemi fejlôdésünk egyik alapvetô tényezôje. A három guna szerint
megkülönböztetünk szattvikus,
radzsaszikus,
valamint tamaszikus
táplálékot.
Visva
prani meri atma hai
Minden lény az én Önvalóm. Az állat is érez félelmet és fájdalmat, éppúgy, mint az emberek. Ugyanúgy boldogságra vágynak, ugyanúgy tartanak a haláltól, mint mi. A jóga az összes élôlény egységének tudatában elutasítja az állatok megölését és fogyasztását. A közmondás szerint: „Amit eszünk, azzá leszünk.” Egy ember jellemének, tulajdonságainak fejlôdését alapvetôen két tényezô határozza meg: a társasága és a táplálkozása. A helytelen táplálkozás nemcsak a szervezetet rombolja, nemcsak a testet betegíti meg, hanem az elmét és az értelmet is összezavarja. Pusztítja a prána energiát, emellett erôszakot, illetve agrressziót, valamint depressziót és félelmet gerjeszt. Ahogy mi, emberek minden idegszálunkkal ragaszkodunk az élethez, és a legfôbb javaink közé soroljuk a szabadságot és a boldogságot, úgy az állatok is szabadon és boldogan szeretnének élni. A kutyák, a tehenek és a madarak sokszor elôre megérzik a közelgô természeti katasztrófákat. Az állatok ugyanígy a haláluk idôpontját is ösztönösen megsejtik. Már napokkal azelôtt, hogy a vágóhídra vinnék ôket, félelem és nyugtalanság lesz úrrá rajtuk. A halálfélelem egész testükben szétárad, s a mirigyeik menekülô- és védekezô hormonokat kezdenek termelni. A leölt állat tetemében ott maradnak ezek a finom, láthatatlan részecskék, és amikor elfogyasztjuk a húsukat, óhatatlanul átkerül a szervezetünkbe az adott állat halálfélelme. Az állati pránával együtt állati tulajdonságokat és tudatjellemzôket is átveszünk, ami gátolja lelki fejlôdésünket. Az állati tudat agressziója, az erôszakossága és félelmei mélyen behatolnak a tudatalattinkba, és halálunk óráján felemelkednek a tudatba. Meditáció vagy imádság során, amikor mélyen magunkba merülünk, szintén elôfordulhat, hogy beleütközünk ezekbe a félelmekbe. Ez az oka, hogy vannak emberek, akik megmagyarázhatatlan félelmet éreznek a vallással és a meditációval szemben. Egyszer azonban így is, úgy is szembe kell néznünk tudatalatti félelmeinkkel. Az egyik lehetôség az, hogy meditációval, imádsággal, jó tettekkel tudatosan megtisztulunk, a másik az, hogy halálunk óráján újra átéljük a félelmeket. Utóbbi esetben már semmit sem tehetünk ellenük. Akkor sorsunk a karma törvénye szerint beteljesedik, olyan helyzetbe kerülünk, mint a hegymászó, akinek elszakadt a biztosítókötele, és ezért menthetetlenül a mélybe zuhan. Ilyenkor már nincs hatalma az akaratának – alázuhan, ha akarja, ha nem. A bölcsek és jógik nemcsak arra ügyelnek, hogy mit esznek, hanem arra is, hogy honnan származik az étel. Mert ha netán másoktól vették el, vagy másként jutottak jogtalanul a birtokába, az negatív rezgéseket és belsô zavarokat gerjeszthet az elfogyasztójában. Guru Nanak egyszer
betért egy faluba, ahol vendégségbe hívta ôt egy földmûves meg egy
üzletember. A kereskedô válogatott finomságokkal megrakott tálcát tett
eléje, a parasztembernek csak szerényebb menüre futotta: kenyérrel,
hagymával és olajbogyóval kínálta a vendéget. Guru Nanak a földmûves
tálcáját fogadta el, és az ô kenyerébôl falatozott.
Az üzletember vérig volt sértve, amiért visszautasították az általa kínált étket. Guru Nanak belelátott a gondolataiba, és így szólt: „A te ételed vért rejt, a parasztemberé viszont tejet. Tudhatnád, hogy nem fogyasztok vért.” A kereskedô buzgón bizonygatta, hogy csupa vegetárius eledelt hozott, és hogy a családja is szigorúan ezt az étrendet követi. Guru Nanak egyik kezével a parasztgazda kenyerébôl tört egy darabot, a másikkal az üzletemberébôl. Mindkettôt erôsen összenyomta, és láss csodát, a kereskedô kenyerébôl vér csöpögött, a másikból pedig tej folyt. A Guru ekkor azt mondta a kereskedônek: „Te csalással és mások kizsákmányolásával tettél szert gazdagságra, ez a parasztember viszont kemény, becsületes munkával kereste meg a mindennapi betevôt.” A szakács és a fôztje szoros kölcsönhatásban van egymással. Szeretettel, odaadással, pozitív gondolatokkal telve készítsük el tehát ételeinket. Mi, emberek – az állatokkal ellentétben – szabad akaratunkból, a buddhi (intellektus, megértés vagy felfogás) és a viveka (helyes megkülönböztetô képesség) birtokában tudatosan választhatjuk meg az utunkat. Eközben fontos gondosan ügyelnünk a helyes táplálkozás és a jó társaság megválasztására. Ezek ugyanis sokkal nagyobb mértékben befolyásolják tulajdonságainkat, jellemünket és a kedélyállapotunkat, közérzetünket, mint hinnénk. A táplálkozásunk és a társaságunk milyensége alapvetôen meghatározza gondolkodás- és cselekvésmódunkat, s vele együtt a karmánkat. Hát nem furcsa, hogy miközben kedvenc háziállatainkat: kutyánkat, tengerimalacunkat, hörcsögünket, macskánkat szeretjük és gyengéden kényeztetjük, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül vásárolunk és fogyasztunk sült csirkét, halfilét, marha- és sertésszeletet? Sokan nem gondolnak bele, hogy a "kulináris élvezeteik" kielégítéséez eleven, érző lelkű, illetve lélektől áthatott állatokat, élőlényeket kínoztak meg, vágtak le, illetve áldoztak fel. Az Isten-megvalósított azt mondja: "Aki nem tud életet adni, annak elvenni sincs joga azt." Minden élőlényre, akit a neki rendelt idő lejárta előtt erőszakkal megölnek, legyen az akár ember, akár állat, hosszú bolyongás várhat az asztrális világban, mielőtt újra megtestesülhet, hogy beteljesítse a sorsát. Súlyos karmát vesz tehát magára, illetve nagyon nehéz karmával terheli meg magát, aki halált okoz egy élôlénynek, vagy tönkreteszi, kioltja saját életét. A hústáplálék halott étel, és aki halált eszik, halált vesz magához és önmagát is a halál felé taszítja. A vegetárius táplálkozás ezzel szemben megteremti az életerô, illetve a vitalitás és az egészség, valamint a spirituális fejlôdés alapját. A húsfogyasztás mind egészségügyi, mind lelki és erkölcsi, etikai szempontból a táplálkozás lehetô leghelytelenebb formája. Ha jobban belegondolunk, és ha kicsit is átérezzük más élôlények helyzetét, igazán könnyû ezt belátni. A „hústermelés” nem csak állatkínzással jár, hanem egyben az élelmiszerek hihetetlen mértékû pazarlásával is. Ahhoz, hogy 1 kg húst nyerjünk, 7–15 kg gabonát és hüvelyes növényt kell felhasználni. Ez azt jelenti, hogy a földmûvelôink által megtermelt kalászosok, gabonák nagy része nem emberi fogyasztásra, hanem állati takarmányozásra kerül. Ráadásul a fehérje (protein) 90%-a, a szénhidrátok 99%-a kárba vész, ha a gabona csak hús formájában válik emberi táplálékká. A hizlaldák óriási megterhelést jelentenek a környezetre nézve. 1 kg búza termesztéséhez kb. 60 liter vízre van szükség; 1 kg hús elôállításához ugyanakkor 2500 – 6000 liter víz szükséges, ami aztán mérgezô vegyi anyagokkal keveredve trágyalé formájában a talajba jut, s ezzel belekerül a talaj- és ivóvízbe. Környezeti szakértôk (ökológusok) kiszámították, hogy a hústermelés tízszer akkora környezetszennyezést okoz, mint a háztartások, és háromszor akkorát, mint az ipar. Egyetlen „burger” elôállításához négy-öt négyzetméternyi esôerdôt – az emberiség egyik legértékesebb természeti kincsét, illetve erôforását – kell legelôvé vagy szántóvá alakítani. Az a földterület, ami egyetlen húsfogyasztó táplálékát biztosítja, húsz vegetárius élelmezéséhez lenne elegendô. A húsevésrôl való lemondás tehát nem pusztán erkölcsi, etikai kérdés, hanem egyben túlélésünk záloga is bolygónkon. A világon sokfelé dúló éhínség, a talajvíz szennyezettsége, az értékes természeti erôforrások világszerte zajló pusztítása, a földcsuszamlások, a talajerózió és az azokkal járó idôjárási katasztrófák mind-mind egyenes következményei táplálkozási szokásainknak. Mindenkiben tudatosulnia kellene, nagyon világosan meg kell értenünk, menynyire sajátságos és kényes az élet egyensúlya ezen a bolygón, s hogy mi, emberek a legjobb úton haladunk afelé, hogy tudatlanságból, pénzsóvárságból, kényelmi okokból vagy egyszerûen csak közönybôl felelôtlenül felborítsuk ezt az egyensúlyt. Lev Tolsztoj, a költô és humanista találó megfogalmazása szerint: „Ameddig vágóhidak léteznek, addig csatamezôk is mindig lesznek!” Mert hogyan is lehetne a leghalványabb esélyünk békét és boldogságot teremteni a világban, ha közben milliószámra kínozzuk és meggyilkoljuk, lemészároljuk „kis” testvéreinket, az állatokat? A dharmánk lényege abban áll, hogy segítséget, oltalmat és támaszt nyújtsunk, nem pedig abban, hogy rablógazdálkodást folytassunk és pusztítást végezzünk. Az emberekre vonatkozó legfelsôbb, legmagasabb rendû parancsot egy mondatban össze lehet foglalni, ami egyben a legfontosabb törvény is számunkra: Ahimsa
paramo dharma
„Nem ártás” – a legfelsôbb elv, kötelesség. Nincs nagyobb bûn, mint ölni és ártani másoknak. Ha nem érezzük át a lemészárlásra kerülô állatok fájdalmát, és becsukjuk a szemünket szenvedésük elôtt, azon se csodálkozzunk, hogy kegyetlen háborúkat, környezetünk pusztulását, katasztrófák és betegségek egész sorát kell elviselnünk, megszenvednünk. |